Civis Europaeus

Magyarország miniszterelnöke az elmúlt időszakban többször állította, hogy a nyugat hanyatlik. Legutóbb a XXIII. Bálványosi Szabadegyetemen tartott előadásában ismételte meg ezt a gondolatot. Itt úgy érvelt, hogy a „nyugatos” gazdaságpolitika megvalósítása helyett Magyarországnak saját gazdasági rendszert kell kiépítenie.  Az európai válságkezelés kapcsán pedig megjegyezte, hogy „Európa válsága ma valójában Brüsszel válsága” valamint, hogy „minden ország problémáját önállóan kell orvosolni”.

Nem egészen világos, hogy a „nyugat hanyatlása” alatt Magyarország miniszterelnöke pontosan mit ért. Valószínűleg nem azt, hogy a GDP reálértéke Németországban, Finnországban, Svédországban, Ausztriában és Belgiumban is jócskán nagyobb mértékben nőtt 2011-ben, mint Magyarországon, idén pedig a “nyugati” EU-tagállamok közül várhatóan csak Spanyolországban, Olaszországban és Portugáliában esik vissza jobban a gazdaság, mint Magyarországon. Vélhetően nem is a 10% fölötti magyarországi munkanélküliségnél lényegesen alacsonyabb ausztriai (4,3%), németországi (5,5%) vagy hollandiai (5,7%) munkanélküliséget. Feltehetőleg nem is azt, hogy az eurózónapénzromlása idén várhatóan fele lesz a magyar pénz romlásának (2,4, illetve 5,5 %). És végül egészen biztosan nem azt érti a “nyugat hanyatlása” alatt, hogy a meghatározó globális versenyképességi jelentés legutóbbi ranglistáját Svájc vezeti, és az első 10 helyen található Svédország (3.), Finnország (4.), az Egyesült Államok (5.), Németország (6.), Hollandia (7.), Dánia (8.) és az Egyesült Királyság (10.) (Magyarország a 48.).

Úgy tűnik tehát, hogy vannak példák sikeres „nyugatos gazdaságpolitikára”.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy az EU több tagállama komoly kihívásokkal küzd. Ezek közül a legsúlyosabb a főleg Görögországot, Spanyolországot, Olaszországot, Portugáliát és Irországot sújtó adósságválság. A gazdaságok és különösen a bankrendszerek összekapcsolódása miatt az egyes tagállamokat sújtó adósságválságok komoly kockázatokat jelentenek a költségvetésüket felelős(ebb)en kezelő tagállamok számára is. Ez a fajta kockázatközösség különösen erős a közös valutát használó országok esetében. Ebben az értelemben valóban lehet Európa, de legalább is az EU, illetve az eurózóna válságáról beszélni.

Viszont ennek a válságnak egyáltalán nem az az oka, hogy „Brüsszel” (azaz a tagállamok – köztük Magyarország – miniszterei legtöbbször együtt a – részben magyar választópolgárok által választott – Európai Parlamenttel, vagy ezek felhatalmazásával az Európai Bizottság) túlságosan beleszólna abba, hogy hogyan is kellene a válságot az egyes országokban kezelni. Éppen ellenkezőleg: a válság oka az, hogy az uniós tagállamok még nem hozták létre azokat a közös intézményeket és szabályokat, amelyek hatékonyan lennének képesek orvosolni a közös problémákat. Márpedig hatékony uniós (és nem tagállami) válaszokat várnak az EU-tól a tagállamoknak hitelező piacok, ezt várja az EU-tól a világ 20 legfejlettebb országát tömörítő G20, valamint a válság hatására a tagállamok közötti szorosabb együttműködést támogatja az uniós állampolgárok 84%-a is.

A kölcsönös függőség felismerését követően az EU tagállamainak vezetői (köztük Magyarország miniszterelnöke) már elindultak ezen az úton. A közös problémakezelés egyik példája az a jogszabálycsomag (az ún. hatos csomag), amely alapján az EU a korábbiaknál jóval hatékonyabban léphet fel a túlzott költségvetési hiányt felhalmozó tagállamokkal szemben. Ezt a jogszabálycsomagot, amelyet jórészt a magyar EU-elnökség hozott tető alá, Magyarország miniszterelnöke a magyar EU-elnökség egyik fő eredményének nevezte.

Legutóbbi, 2012. júniusi találkozójuk alkalmával pedig arról döntöttek az Európai Unió tagállamainak vezetői (köztük Magyarország miniszterelnöke), hogy ki kell dolgozni a „valódi gazdasági és monetáris unió létrehozására vonatkozó konkrét és határidőkhöz kötött ütemtervet”.

A közös megoldások körül még sok a vita: hogyan fog pontosan kinézni a bankunió? Lesz-e transzferunió? Hogyan lehet biztosítani egy mélyebb integráció demokratikus legitimitását?

Egy dolog azonban biztos: Európa válsága nem „Brüsszel” válsága, hanem azoknak az államoké, amelyek vezetői képtelenek felismerni (vagy választópolgáraik előtt felvállalni), hogy a közös problémákhoz közös megoldásokra van szükség.

Van-e értelme nemzeti szuverenitásról beszélni, ha egy ország adósságának több mint felét olyanok hitelezik, az általa megtermelt termékek háromnegyedét olyanok vásárolják, az általa felhasznált kőolaj 90 százalékát és földgáz 80 százalékát olyanok szolgáltatják,akik fölött hatalmat nem gyakorol? Mennyit ér a törvények elfogadásának és kikényszerítésének lehetősége, ha az ország sorsának jelentős részét az állam intézkedéseitől független szereplők és események alakítják?

Ez különösen szembetűnő az Európai Unió országai között, amelyek a világtörténelemben példátlan szinten osztották meg önkéntesen egymással nemzeti szuverenitásukat. Csak közösen dönthetnek például vámokról és kereskedelmi kérdésekről, és jórészt közösen döntenek mezőgazdaságról, környezetvédelemről, közlekedésről, energiáról és sok minden másról. Az eurót használó országok lemondtak önálló monetáris politikájukról. Mindezt azért, mert közös értékeik (például demokrácia, szabadság, jogállamiság) alapján olyan közös célokat akarnak elérni, mint például Európa fenntartható fejlődése vagy a társadalmi igazságosság.

A tagországok most arra készülnek, hogy szuverenitásukat újabb területeken megosztva haladjanak tovább, előbb a közös költségvetési politikára épülő fiskális unió, majd talán egy következő lépésben a politikai unió irányába.

Vannak, akik ezt a folyamatot a „nemzeti érdekkel” ellentétesnek tartják. De vajon tényleg így van?

A magyar nemzet első számú nemzeti érdeke a nemzet fennmaradása. Ebből a szempontból pont egy olyan (ráadásul demokratikusnak nehezen nevezhető) történelmi döntés bizonyult sorsfordítónak, amely a gyakorlatban igencsak korlátozta a nemzeti szuverenitást: a kereszténység felvétele. A mindennapi életet befolyásoló egyházi szabályok és az önálló törvénykezési jogkörrel rendelkező egyházi személyek nehezen egyeztethetők össze a nemzeti szuverenitás fogalmával. Mégis, az európai keresztény nemzetek közösségéhez való tartozás

jelentős mértékben hozzájárult a magyar állam megerősödéséhez, a nyugati műveltség terjedéséhez, a társadalom és a gazdaság fejlődéséhez.

Ugyanígy a nemzeti érdeknek megfelelő volt az Európai Unióhoz történő csatlakozás. De mi a nemzeti érdek a szuverenitás megosztásával járó uniós tagságban?

Részben a kevésbé fejlett tagoknak járó pénz. A 2007 es 2013 közötti időszakban 22 és fél milliárd euró támogatás áll az ország rendelkezésére, amely még a közös büdzsébe történő befizetésekkel együtt is tisztességes összeg. 2011-ben 4,37 milliárd euróval több pénzt utalt át az EU Magyarországnak, mint amit az ország oda befizetett.

Kézzelfogható előny a határellenőrzések megszűnése, a kereskedelmi korlátok leépítése, a vállalkozási és munkavállalási lehetőségek megnyílása is. Emlékszik még valaki, hogy mennyi ideig tartott egy átlagos hegyeshalmi határátlépés a schengeni övezethez való csatlakozás előtt, hogy mennyibe került egy repülőjegy a fapados légitársaságok megjelenése előtt, hogy mennyibe került a külföldi mobilozás az uniós roamingrendelet előtt?

Magyarország egy olyan közösséghez tartozik, amely a világ legnagyobb gazdasága, legnagyobb kereskedelmi blokkja, legnagyobb működőtőke-vonzó övezete és legnagyobb humanitárius segélyezője. Ráadásul tagságán keresztül a közösségnek az életét befolyásolni is tudja.

A tagság hiányában a magyar kormánynak igencsak kevés lehetősége lenne például abba beleszólni, hogy a magyar állampolgároknak mennyit számlázhatnak a külföldi mobilozásért más országok mobilszolgáltatói, hogy mekkora kártérítésre legyenek jogosultak azok a magyar utasok, akiknek törlik például a Róma-Budapest repülőgépjáratát, hogy költségmentesen visszaküldhesse-e egy magyar vásárló a francia honlapról vásárolt ruhát. Nem tudná befolyásolni, hogy az Európai Unióban legyen-e pénzügyi tranzakciós adó, hány euróig legyenek biztosítva a bankbetétek, blokkolhassák-e internetszolgáltatók ügyfeleik illegális tartalomhoz való hozzáférését, milyen információk szerepeljenek az élelmiszerek címkéin, milyen esetekben legyen joga ügyvédhez egy gyanúsítottnak, vagy hogy részt vehessenek-e indiai cégek európai közbeszerzéseken és európai cégek indiai közbeszerzéseken.

A szuverenitás megosztása valójában jelentős mozgástérbővüléssel járt. Történelmük során soha ekkora szavuk nem volt még a magyaroknak. Szavaink súlya ráadásul jóval meghaladja az ország népessége és gazdasága által indokolt mértéket. Míg Magyarország népessége a teljes uniós népesség 2 százalékát, GDP-je az uniós GDP 0,8 százalékát teszi ki, az ország szavazatának súlya az Európai Unió Tanácsában 3,5 százalék.

A szuverenitás megosztásából származó legfontosabb nemzeti érdek a béke garanciája. Az EU tagjaként Magyarország egy olyan közösség része lett, amely – az európai kontinens történelmében példátlan módon – több mint fél évszázada biztosítja a békét tagjai között. Habár ezt sokan magától értetődőnek veszik, nem árt időnként felidézni, hogy a második világháború, az emberiség történelmének legvéresebb konfliktusa csak az EU jelenlegi tagállamaiban közel 20 millió áldozattal járt. Úgy tűnik tehát, hogy néha egybeeshet a nemzeti érdek és a nemzeti szuverenitás megosztása. Nem így gondolják azok, akik nemzeti érdek alatt politikai érdeket, nemzeti szuverenitás alatt pedig a saját hatalmukat értik. A szuverenitás relativizálódása valóban komoly frusztrációt okozhat azon kormányzatok számára, akik kétségbeesve szembesülnek azzal, hogy tényleges hatásuk állampolgáraik mindennapi életére fokozatosan csökken. Ilyenkor kerülhet sor például olyan kétségbeesett intézkedésekre, mint a Skype-használat börtönbüntetéssel sújtása vagy a politikai elit számára kellemetlen honlapok blokkolása.

Ha pedig egy nemzet önhibájából, a választási rendszer szabályainak átírása vagy a demokratikus fékek és egyensúlyok rendszerének meggyengülése miatt saját erejéből nem képes saját kormányzatát ellenőrizni vagy megváltoztatni, akkor nem feltétlenül baj, ha a demokrácia vagy a jogállamiság értékeit végső esetben olyanok is számon tudják kérni ezen a kormányzaton, akikkel a nemzet megosztotta szuverenitását. Így is lehet nemzeti érdek a szuverenitás megosztása.