Civis Europaeus

A Nobel-bizottság úgy döntött, hogy 2012-ben az Európai Unió kapja a Nobel-békedíjat. Bár egyesek szerint ez inkább tréfás, valójában komoly, indokolt és jól időzített döntésről van szó, amire ráadásul mi, magyarok is büszkék lehetünk.

A történelmi látásmód totális hiányáról árulkodik, ha valaki teljesen természetesnek veszi, hogy csupán hat évvel az emberiség történelmének legvéresebb konfliktusa, a második világháború után, a korábban 70 év alatt három alkalommal egymásnak eső franciák és németek megállapodtak abban, hogy egyesítik (a hadiipar alapjául szolgáló) szén- és acéltermelésüket. Mindezt azzal a deklarált céllal, hogy megakadályozzák egy újabb háború kitörését.

Nehéz nem rendkívülinek mondani azt, hogy a csak az EU jelenlegi tagállamaiban közel 20 millió áldozattal járó világégés után 12 évvel hat – a korábbi évtizedekben több különböző formációban is egymást irtó – ország döntött úgy, hogy a korábbi háborús ellenségek tiltott termékeit nem hogy beengedik egymás területére, de mindezt idővel vámmentesen, sőt azonos kereskedelmi feltételek mellett teszik.

Nem nevezhető komolytalannak, hogy fél évszázaddal azután, hogy szovjet tankok gurultak Budapest utcáin, a korábban vasfüggönnyel kettészakított kontinens újra egyesült.

Viszonylag védhetőnek tűnik Nobel-békedíjat adni egy olyan együttműködésnek, amely a történelemben példátlan módon, az együttműködő államok önkéntes döntése alapján kétezer éve a leghosszabb ideje tartó békét hozta el Európában. (Kivétel ez alól a délszláv háborúk, amelyek megakadályozására az EU-nak nem volt felhatalmazása.)

Az európai integrációs alapgondolat egyszerű: jóval kisebb az esélye, hogy két ország egymásnak esik, ha egymás termékeit vásárolják, egymás országában dolgoznak és vezetőik közösen döntenek egy csomó kérdésben. A gondolat egyszerű, megvalósítása nehézkes: folyamatos egyeztetéseket, állandó kompromisszumokat igényel. Több mint 60 év alatt mégis 27 ország döntött úgy, hogy csatlatkozik az európai békeprojekthez, és a béke érdekében tovább mélyíti az együttműködést.

Az ajtóban pedig továbbra is sorban állnak azok, akik országuk teljes gazdasági és intézményi átalakítását vállalva, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok alapvető értékeit elfogadva szeretnénenk klubtagok lenni. Kevés hatékonyabb módja van ezen értékek békés terjesztésének a környező – nem olyan régen még akár egymással háborúzó – országok között, mint az EU bővítése. A világ legjelentősebb humanitárius segélyezőjeként pedig az EU ugyanezen értékeket közvetíti szélesebb körben is.

A Nobel-békedíj fontos üzenet egy olyan időben, amikor a gazdasági nehézségek, és az azokra felhatalmazás hiányában egyelőre csak korlátozott megoldást kínálni képes EU társadalmi támogatottsága sok tagállamban csökken, és sokan a bezárkózásban, a nemzetállamokhoz való visszatérésben, a szélsőséges politikai erőkben vélik látni a kiutat. Nem árt ilyenkor emlékeztetni az európaiakat, hogy mit veszíthetnek, ha az európai projekt elbukik.

A díj nekünk, magyaroknak is jár. 2003-ban felismertük, hogy szuverenitásunk megosztása nemzeti érdek. Nem csak azért, mert tagságunk valójában jelentős mozgástérbővüléssel járt, hanem azért is mert a legfontosabb nemzeti érdek a béke garanciája. Ezért joggal lehetünk büszkék, hogy 2012-ben 10 millió Nobel-békedíjas országa lettünk.

Az újabb Matolcsy-csomag tíz pontos intézkedési tervének egyik elemeként „a kormány 15%-ról 5%-ra csökkenti az uniós pályázatok hazai társfinanszírozását”. Azt már mások leírták, hogy az intézkedés elsősorban rövid távú költségvetési célokat szolgál. Szintén rövidtávon akár még javíthatja is az uniós pénzek mennyiségi felhasználását. Ugyanakkor Magyarországon továbbra is kevés szó esik arról, hogy valójában használnak-e ezek a pénzek.

Magyarország az EU-s pénzek egyik fő kedvezményezettje. 2007 és 2013 között 24,5 milliárd euró (kb. 8500 milliárd forint) felzárkóztatási támogatás áll az ország rendelkezésére. A hazai társfinanszírozással együtt, ez a teljes közberuházások több mint 90 %-át teszi ki ma Magyarországon, ami a legmagasabb az EU-ban.

De vajon tényleg arra fordítjuk-e a tetemes összeget, amire kellene? Turisztikai látványberuházásokra vagy inkább hosszú évekig halogatott strukturális átalakításokra, az infrastruktúrális és innovációs hátrány leküzdésére, és a gazdasági fejlődés feltételeinek megteremtésére költjük el a pénzt?

Az elmúlt években az uniós pénzek csupán mintegy 6 %-át fordítottuk kutatás-fejlesztésre és innovációra (míg a csehek a pénzek több mint 16 %-át), és alig 9 %-át vállalkozásfejlesztésre; míg turizmusra és városfejlesztésre együttesen 16 % jutott. Legtöbbet környezeti és közlekedés-beruházásokra költünk, beleértve a 4-es metró vagy a debreceni 2-es villamos vitatott projektjeit. Továbbra is megoldatlan ugyanakkor a Liszt Ferenc repülőtér vasúti összeköttetése, amely egy nemzetközi főváros esetében alapvető jelentőséggel bír. Strukturális átalakításokra (pl. közigazgatási reform, nagy ellátórendszerek reformjának ösztönzése) marginális összegeket fordítunk.

A helyzeten lehet javítani. Van lehetőség forrás-átcsoportosításra, illetve hamarosan indul az új költségvetési periódus is. Egyes beruházástípusok, például kutatás és technológiai fejlesztés, innováció vagy a vállalkozások működését támogató infrastruktúra-beruházások jobban élénkítik a gazdaságot. Sikeresebbek lesznek a kis- és közepes méretű vállalkozásokat célzó támogatások, ha azokat innovatív tevékenységekre fordítják és ha kedvezőbb az üzleti környezet. Jobban hasznosul az egészségügyi infrastrukturális beruházás, ha a fejlesztés fenntartható, és hozzájárul az egészségügyben az elmúlt húsz évben elmaradt struktúraváltáshoz.

Az uniós pénzek JOBB (és nem nagyobb mennyiségben történő) felhasználása azért is fontos, mert az EU-ban egyre kevesebben tekintik jótékonykodásnak a gazdaságilag fejletlenebb országok támogatását. Egyre elfogadottabb az a nézet, hogy a kohéziós pénzeket sokkal inkább a válságból való kilábalásra, konkrétan a növekedés és foglalkoztatás elősegítésére kéne fordítani.

Uniós szinten jelenleg zajlik a vita az EU következő (2014-2020-as) költségvetéséről és az új támogatási szabályokról. Az Európai Bizottság által javasolt 316 milliárd eurós kohéziós csomagot várhatóan valamelyest csökkentik a nettó befizető országok nyomására. Valószínűsíthető az is, hogy szigorodni fog a pénzek lehívásának feltételrendszere, mivel több tagállamban a források növekedésre, versenyképességre, foglalkoztatásra gyakorolt hatása elmaradt a várakozásoktól. Nincs kizárva, hogy valamennyi felzárkóztatási pénz lehívását makrogazdasági, stratégiai, jogszabályi és intézményi keretek meglétéhez fogják kötni. (A kohéziós pénzek kapcsán ezt már volt szerencsénk megtapasztalni, amikor idén márciusban a költségvetési hiány csökkentése terén elmaradt lépésekért felfüggesztették a Magyarországnak járó pénzeket.)

Magyarország azonban még így is komoly fejlesztési pénzre számíthat. Hogy pontosan mennyire, az jórészt attól fog függeni, hogy az elkövetkező hetekben érvelése során milyen, az uniós pénzeknek köszönhető gazdasági és társadalmi eredményeket tud felmutatni, mennyiben helyezi előtérbe a gazdasági növekedést és az uniós pénzek valódi hasznosulását és milyen konkrét tervekkel rendelkezik a 2014-2020-as időszak forrásainak felhasználására.

Az ír gázoló ügyében a magyar miniszterelnök-helyettes azt mondta, hogy nem közvetítést kért az Európai Bizottság alelnökétől, hanem "megoldást". Navracsics Tibor szerint az Európai Unió "például politikai nyomást gyakorolhatna, és a jövőre vonatkozóan a jogi szabályozást alakíthatná úgy, hogy ne fordulhasson elő még egyszer egy ilyen eset, hogy egyetlen ország kivételnek tekinti magát egy egyébként kötelezően elfogadott jogintézmény hatálya alól".

Az ír gázoló ügye jól mutatja, hogy miért nem kevesebb, hanem több Európára van szükség. Habár a Francis Ciaran Tobin átadását megakadályozó ír jogszabályok az európai elfogatóparancsról szóló uniós jogszabályba ütköznek, az Európai Bizottság mégsem tud fellépni írországgal szemben.

Nem azért nem tud, mert nem akar, hanem mert erre az Unió tagállamai nem hatalmazták fel. Az európai elfogatóparancsról szóló uniós jogszabályt ugyanis még a 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés előtt, tehát abban az időben fogadták el, amikor az Európai Bizottságnak még nem volt hatásköre arra, hogy annak megsértéséért jogsértési eljárást indítson valamelyik tagállammal szemben. Ha a jogszabályt a jövőben módosítják vagy újat fogadnak el, akkor – illetve 2014 decemberétől mindenképpen – már lehet jogsértési eljárást indítani annak megsértéséért. Az ír gázoló ügyét azonban ez már nem érinti.

Ezért írta Viviane Reding Navracsics Tibornak küldött válaszlevelében, hogy – Francis Ciaran Tobin átadása helyett – a két tagállam vizsgálja meg annak lehetőségét, hogy a magyar bíróság ítéletét Írországban hajtsák végre. Más kérdés, hogy a büntetőjogi ügyekben hozott bírósági ítéletek más tagállamban történő végrehajtását lehetővé tevő uniós jogszabály szintén a Lisszaboni Szerződés előtt született, és ezért, amennyiben Írország nem hajtja végre az ítéletet, egyelőre szintén nem lehet ezért szankcionálni.

Az Európai Bizottság ezen kívül még júliusban magas szintű találkozót hozott tető alá Brüsszelben a magyar és az ír igazságügyi minisztériumok között és újabb egyeztetéseket szervez. Viviane Reding pedig, Navracsics Tiborral és ír kollegájával való megbeszélésen túl, az uniós tagállamok igazságügyminisztereinek októberi tanácsülésén is szeretne az ügyről beszámolni.

A fentiek alapján elgondolkodtató, hogy az ügy kapcsán miért mondta a magyar miniszterelnök-helyettes, hogy "Az a biztos, aki egyébként olyan mértékben van elfoglalva más, elsősorban kelet-európai országok igazságszolgáltatási rendszerének ágával-bogával, hogy az leköti gyakorlatilag minden idejét, az egy kicsi figyelmet fordíthatna arra az esetre is, hogy itt szabadon mászkál egy olyan ember, aki két gyermeket megölt".

Nem világos, hogy van-e összefüggés a Redinget támadó kommunikáció, és a között, hogy Reding pár napja javaslatot tett arra, hogy az Európai Bizottság folyamatosan ellenőrizze az uniós tagállamok igazságügyi rendszereit. Az ellenőrzés alapján felállított „igazságügyi eredménytábla” többek között azt mutatná, hogy mennyire független az igazságszolgáltatás az adott tagállamban. Problémák esetén a Bizottság ajánlásokat tehetne a tagállamoknak, bár az egyelőre kérdéses, hogy hogyan lehetne szankcionálni az ajánlásokat be nem tartó országokat.

Remélhetőleg nem arról van szó, hogy az ír gázoló ügyében amúgy aktívan segédkezni látszó Redinget azért kell most rossz színben feltüntetni, mert a jövőben az általa készített igazságügyi erdménytáblán Magyarország esetleg nem a legelőkelőbb helyen fog szerepelni az igazságszolgáltatás függetlenségét veszélyeztető intézkedések (például a bírák kényszernyugdíjazása, az ítélkezési gyakorlat felülvizsgálatát kérő politikusi nyilatkozatok vagy az Országos Bírói Hivatal elnökének széleskörű ügyáthelyezési és kinevezési lehetősége) miatt.